Hányom a rímeket céltalan

Alélt szavam

csügged egy ajkon

s valahol szabadon

bilincsbe zárják.

 

Emelném kalapom,

De lakat a karomon,

S az hogy nem akarom

csak kislányos fecsegés,

Óra hang, ketyegés,

tébolyult gondolat

az érzés megmarad,

hogy tép, hogy mar belül,

szúr akár a képzeled,

ami a zöld erdőben tévelyeg

s átszúrja egy fa ága.

 

Letenném, de kéred e

az igazságod szavakban méred e

vagy tettekben kéred,

s ha ütök, vajon

fáj e a bánatom,

fáj e a fájdalom

ami a te képed bennem.

Saját ellenségem lettem

egy eltéved fúria

hangja is elkopott,

zengi a hajnalon,

a némák himnuszát.

S a térdem is tiszta seb,

többé nem térdelek,

többé nem hallgatok,

csak némán ballagok

zajtalan kullogok,

s ha levelem lehullott,

belerogyok a sárba.

 

Megosztás a facebookon