Néha, felesleges gondok ködében égünk, mint két hamvaivá égett főnix madár…

Néha, felesleges gondok ködében égünk, mint két hamvaivá égett főnix madár… s nem kelünk fel, csak a por marad a száraz valóság, amit ha tapint kezed el is illan, már nincs mi volt, de hamu, se por, se boldogság. Ha leszakadna az ég világom nyíló tavaszán, ott leszel-e velem életem telén? Kéz kezet fog, s őszintén érint a bajban, ott leszel e velem, majd amikor a szív utolsó dobban, a halál küszöbén megbotlik, az élet a padlón koppan, találkozunk e odaát?

Amikor az elme elcsendesedik, a szív hangjai egyre erősebbé válnak, utat törve maguknak a megsemmisülés felé. S ha ilyen erős a szívünk, vajon van-e értelme az eszünkre hallgatni?

Egyre erősebbé válni, és a földön élni kell, nem szabad a lelket túl messzire engedni, mert a test annál jobban szenved, minél messzebb jár a lélek. Sok szomorúságnak az az oka, hogy nem vagyunk jelen eléggé, és nem tudunk erősen állni a saját lábunkon, hanem mintha a szél fújna, ide-oda bicsaklunk, míg valaki vissza nem ránt minket. S akkor vagy tovább esünk a másik oldalunkra, vagy végre felegyenesedünk.

Megremeg a hó tömege alatt a fa, de bírja még, s ahelyett hogy letörne, csak meghajlik, és türelmesen, hatalmas erőfeszítéseket téve kitart. A hajnali napfényben felsóhajt a világ, hatalmas tüdejéből levegőt présel, s párolog a föld felszíne, befújja a világot a lelkével még télen is. S éjjel a hold úgy tekint le a havas világra, mintha szilánkok ragyognának a földön, s épp annyira fáj is az éjszakának a hidege. De bármi is legyen, minden nap felkel a nap, s minden éjjel feljön a hold, hogy tudjuk valami állandó, valamiért bírni kell még, akármekkora is a súly a vállunkon. Valamiért hinni kell még, hogy lesz majd tavasz, s a madarak szárnysuhogásai elűzik a telet, elűzik a kétségeket, és ahogy visszatérnek, úgy jön majd vissza az emberség is, úgy tér vissza a világba az a varázslatos szeretet, amit csak tavasszal élhetünk meg. A kivirágzó, s rügyező fákkal egyszerre érkezik majd a kék hegyek mögül az alázat és a béke, mikor fejet hajt a rózsabimbó a világ előtt, visszatér majd a bizalom, s a hit, hogy szebb világ jön, hogy jobb lesz majd minden, mert ami van nem elég. Egyszerűen több kell, egyszerűen s mégis oly bonyolult módon, tűrni, akarni s bízni kell.

Milyen apró dolgokon múlik az élet s milyen vékony fonalak választják el egymástól a mindennapokat. Mint a pókhálók, olyan lazán, mégis olyan erősen szövik be életünket ezek a napok, melyek tele vannak haszontalan percekkel, boldog órákkal, dolgos pillanatokkal, s szomorú másodpercekkel.

Van, hogy eldöntjük boldogok akarunk lenni s nem szenvedni többé, de vajon csak rajtunk áll a döntés, vagy a sors irányítja az összes fonalat?

Nem megy máshogy, csak ha velem vagy, s nem működik, csak ha elkerülsz.

Érzem érintetlen a talaj, mely felsóhajt a talpam alatt, hiszen először járok a dzsungelszerű ösvényen, mely tulajdonképpen az életem. Egészen pontosan az életutam, melyet be kell járnom, csakúgy, mint Neked. A saját utunkon kell haladnunk, s mindig előre tartani egy jobb és szebb jövő reményében, hogy az álmok elérhetőek, és a világ megváltoztatható. Haladj hát előre, mindig felszegett fejjel, s ne térj vissza a múltadhoz, még akkor sem, ha úgy tűnik nincs kiút. Tanuld meg: Mindig van kiút! Csak meg kell találnod a hozzá vezető még ki nem taposott ösvényeket. Ne fordulj vissza a múltadhoz, hiszen ha ki akarsz jutni a sivatagból, nem térhetsz vissza folyton abba az oázisba, amit már magad mögött hagytál a homokrengeteg közepében, mert hiszen ha visszamész, kezdheted elölről. Haladj hát, hisz más nem teszi meg helyetted, más nem éri el a célt, más nem fogja kitaposni, te is tudod, Neked kell!!

Szívből jövő

Egész végig csak egy gondolat voltál, majd több lettél, élő, esztelen és fékezhetetlen vággyá nőtted ki magad, melynek gátat szabni a szabad akarat már nem volt képes, s akarni kellett, kívánni kellett, elégni helyben, s kihűlni hát.

Vannak olyan találkozások, amiket elfelejtünk, s az emlékek megkopnak az idő rozsdás fogaskerekei között sínylődve. De vannak olyanok is, melyek kiviláglanak mind közül, mert ott vannak, ott benn a szívben, elrejtve egy láthatatlan raktár fogságában. A szép emlékeket megőrizzük, vagy ha rosszak voltak, hát elfelejtjük, s ha mégis elraktároznánk, megfakulhatnak, mint az ócskapiacon szakadt ponyvákra kihelyezett régi festmények. Van, hogy a találkozások emlékét renováljuk, s a láthatatlan raktárunk sok-sok felcímkézett polca közül bekerülnek a szép emlékek fiókjába, amire szeretettel emlékezünk, s ha elég széppé vált a munkálatok után, talán a falra is felhelyezzük ezt az ódon festményt, hogy minden napi életünk része legyen újra. A mi életünké, nem másé, akihez korábban tartozott, hiszen megváltozott, megváltoztattam, s többé varázsolta a nappalim, az életem, a gondolkodásmódom. Időtállóvá tettem, mert az idő hatalmas, mert az idő mindent legyőz, hisz az idő széppé tesz, de az idő... múlik.