Amikor Ray először beült a kényelmes, barna bőrfotelbe még nem is tudta igazán ki is a vele szemben ülő ember. A „Helyezkedj csak el kényelmesen!” felszólítás után fészkelődni kezdett és lassan megtalálta a maga helyét a fotelben, ami hozzá képest igen csak nagy volt, szinte a karját is alig érte fel, csak ha megemelkedett kissé, mert ő maga is úgy akart tenni, mint a felnőttek.

Hallotta már korábban, hogy valaki pszichológushoz jár, de nem értette miért kellett neki idejönni, és hogy milyen kapcsolata fog majd kialakulni ezzel az ismeretlen, kissé szakállas, vastag keretes szemüveget viselő emberrel, aki látszatra nagyon komolyan veszi magát. Arra gondolt, hogy csak a felnőttek járnak pszichológushoz, így hát ő maga is igyekezett felnőttesen, kiegyenesedve elhelyezkedni a barna bőrfotelben, amibe mégis kényelmesen süppedt bele most már. Az arcára nagyon komoly, megfontolt arckifejezést erőltetett, amitől az embernek vagy mosolyogni támadt kedve, vagy megrémült ettől a tettetett felnőtt modorosságtól. Szinte az élet komikuma volt, ahogy egy kisgyerek kifigurázta az arckifejezésével a mindennapi élet apró dolgai miatt is aggodalmaskodó, összeszaladt szemöldökű, mogorva csontvázembereit a világnak, kik talán már a mosoly gondolatáról is megfeledkez1tek, s az emlékezetükben sem tudták felidézni mikor látták azt viszont egy tükörben, vagy őszintén a fényképeken.

Ray összeráncolta éppen csak szálakban jelentkező világosszőke szemöldökét és így figyelte ezt az ismeretlen embert, akin már egyértelműen látszott, vagy a barátja lesz vagy az ellensége. Hiszen nem is lehet máshogy, gyermekkorban ez a két véglet létezik.

-          Kényelmesen ülsz? – kérdezte a pszichológus.

-          Nagyon is, köszönöm – mondta Ray illedelmesen s közben azon gondolkodott, hogy az édesapja miket   szokott mondani, s próbálta utánozni udvariaskodását.

-          Szóval Ray, mesélsz nekem? Milyen az óvoda?

-          Nem szeretem az óvodát. De anya azt mondta járnom kell, különben sosem fogok felnőni.

-          És te szeretnél felnőni?

-          Igen, szeretnék. A felnőtteknek minden jobban megy. Az én anyukám tud cipőt kötni is, ha felnövök én is fogok tudni.

A pszichológus elmosolyodott, ami nem kerülte el Ray figyelmét, s válaszul összehúzta újra apró kis szemöldökét, majd jobbnak látta nem megkérdezni a mosoly okát.

-          És milyen pszichológusnak lenni? – kérdezett vissza érdeklődve.

-          Tudod, nagyon érdekes. Szerinted mi az én munkám?

-          Nem tudom, meghallgatsz mindenkit, és ők ettől boldogok lesznek, és meggyógyulnak.

-          Igen, valami ilyesmit csinálok.

-          De én nem vagyok boldogabb, hogy beszélgetünk, nem változott semmi. Sőt igazából beteg sem vagyok, hogy meggyógyíthass.

-          Mert te boldog vagy? Szerinted mi a boldogság?

-          Szerintem a boldogság a szeretet. - válaszolta Ray olyan meggyőződéssel, és határozott tekintettel, ahogy csak egy gyerek tudja.

Rémisztő volt mennyi felnőttséget sugárzó, mélyről jövő fény táncolt a pupillái körül, egészen a lelkéből törve a felszínre. Apró szívében szentül hitte, hogy a szeretet maga a boldogság, s nem kell semmi a világban, csak, hogy szeressünk s szerethessenek. Csak egy gyermek láthatja ilyen balga módon és mégis ennyire tisztán a világot, mert hiszen minden alapja az emberi kapcsolat és az érzések. Egy érzelmek által irányított vak világban élünk.

-          És mi újság az álmokkal? Álmodban is boldog vagy?

-          Anya mesélt neked.

-          Nekem? Ugyan miről?

-          Tudom, hogy mesélte, hogy néha rosszat álmodok.

-          Mégis miket szoktál álmodni?

-          Azt, hogy rám szakad az ég.

-          Hogy rád szakad az ég? Úgy, mint, amikor vihar van, dörög az ég és villámlik?

-          Nem. Ott vannak fent a bolygók, és szépen lassan leereszkednek, majd rám szakad az ég, és belém költöznek a csillagok.

-          Beléd költöznek? Hogyan?

-          Szép lassan leereszkednek. Először csak egy csillagom volt, beült a szívem mellé. Néha érzem, hogy ott van, mintha kifelé fénylene. Nevet is adtam neki: Herold.

-          Szóval nevet adtál neki. Miért éppen Herold lett?

-          Mert úgy éreztem, ez a neve.

-          Mit érzel, amikor tudod, hogy ott van?

-          Te is azt gondolod buta vagyok...

-          Nem gondolom, hogy buta vagy, mesélj még nekem erről.

-          Néha tudom, hogy nem csak álmodom, hanem a csillagok ott vannak körülöttem. Szoktam beszélgetni az angyalokkal is. Megszámoltam, már 43-szor álmodtam velük. Mert tudod, már tudok számolni is. Anya megtanított.

-          Nagyon ügyes fiú vagy. Elmeséled nekem miket álmodsz még velük?

-          Csak beszélgetünk. Elmondták, hogy honnan jöttem. Elmondták, hogy az égben mind együtt éltünk, s nekem itt kell lennem, mert anyának szüksége van rám.

-          Miért gondolod, hogy anyukádnak szüksége van rád?

-          Mert ha nem lennék nem tudná mi az a boldogság.

-          Gondolod nem tudná mi a szeretet? Mert azt mondtad a boldogság a szeretet.

-          Igen.

Nagyot sóhajtott majd fészkelődni kezdett, és kitekintett a nagy üvegablakon. Látszott, hogy valami eltereli a figyelmét. Megragadt a tekintete egy madáron, ahogy ül a fán, és nézelődik. Hosszú percekig nézte, s a szempillái meg se rebbentek, majd amikor elrepült felragyogott még jobban a szeme, s megremegtek a hosszú pillái is, s újra visszatért a szobába minden egyes gondolatával együtt. Halványan mosolygott magában, mint amikor az ember felidéz valami szépet, s szinte beleborzong az egész teste, mert újra rátört egy érzés, amit nem a pillanatban él meg, de a sejtjei is emlékeznek rá milyen volt. A pszichológus közben lejegyzett pár sort, s hagyott egy kis időt Raynek, hogy nézelődjön a szobában, körbefuttassa tekintetét a kopott zöld falon, és a bonyolult pszichológiai fogalmakról elnevezett könyveken. Elnézte őt bámészkodás közben s okos fiúnak tartotta, akinek élénk a fantáziája, de semmiképpen sem tartotta betegnek.

-          Tudod, korábban mi is ott repültünk fenn az égben.-kezdett neki Ray, amikor megunta a hallgatást.

-          Mi ketten?- kérdezte a pszichológus.

-          Nem, hanem mindannyian. Ott lebegtünk és ugrándoztunk a fuvallattal, mígnem kiválasztottak, s egyszerre voltunk boldogok és szomorúak. Ma is emlékszem a csillagra, ahonnan jöttem, és arra, hogy Heroldnak hívták. Ma is emlékszem rá milyen érzés a fényességben élni, milyen érzés megfürdeni a sötétségben, s élvezni a mindenséget. Tudom, hogy anya azt gondolja képzelődök, tudom, hogy aggódik miattam, de ilyenkor amikor azt álmodom, hogy rám szakad az ég, csak emlékezek...

A pszichológust meglepték a kisfiú szavai, s az, hogy egy óvodás ilyen tisztán lát, s ilyen felnőttesen fogalmaz s emléknek hisz valamit, amit elképzelt. „Talán minden csak idő kérdése, hiszen más gyermek is járt már itt hasonló panasszal, kinövi ő is, mint az összes többi gyerek”- gondolta a pszichológus, s legyintett, ahogyan a felnőttek szoktak, majd hagyta, hogy Ray lelke is éppen úgy elfelejtse honnan érkezett, ahogy minden gyermek, amikor elindul a felnőtté válás útján, s megfertőzi az emberi élet.

Megosztás a facebookon