Hányom a rímeket céltalan

Alélt szavam

csügged egy ajkon

s valahol szabadon

bilincsbe zárják.

 

Emelném kalapom,

De lakat a karomon,

S az hogy nem akarom

csak kislányos fecsegés,

Óra hang, ketyegés,

tébolyult gondolat

az érzés megmarad,

hogy tép, hogy mar belül,

szúr akár a képzeled,

ami a zöld erdőben tévelyeg

s átszúrja egy fa ága.

 

Letenném, de kéred e

az igazságod szavakban méred e

vagy tettekben kéred,

s ha ütök, vajon

fáj e a bánatom,

fáj e a fájdalom

ami a te képed bennem.

Saját ellenségem lettem

egy eltéved fúria

hangja is elkopott,

zengi a hajnalon,

a némák himnuszát.

S a térdem is tiszta seb,

többé nem térdelek,

többé nem hallgatok,

csak némán ballagok

zajtalan kullogok,

s ha levelem lehullott,

belerogyok a sárba.

 

Megosztás a facebookon

Van az a pillanat hogy tovább,
hogy el, hogy vissza,
nem tart már meg az ág,
hogy futni előled, majd eléd.
Hogy mosolyogni és sírni kell,
hogy könyörögni és alázni,
nem a te nevet gyalázni,
csak a tetteit, a két kezed,
mivel simogattál, megütöttél,
felhúztál és ellöktél.

Van az a pillanat hogy ki az,
hogy én vagyok, hogy te,
nélküled vagy veled,
hogy melletted s nem utánad,
hogy remegni és sírni kell.
Hogy erősnek és büszkének,
nem gyengének,
s hogy maradni kell,
mert elfutni már nem lehet.

Megosztás a facebookon