Szívből jövő

Egész végig csak egy gondolat voltál, majd több lettél, élő, esztelen és fékezhetetlen vággyá nőtted ki magad, melynek gátat szabni a szabad akarat már nem volt képes, s akarni kellett, kívánni kellett, elégni helyben, s kihűlni hát.

Vannak olyan találkozások, amiket elfelejtünk, s az emlékek megkopnak az idő rozsdás fogaskerekei között sínylődve. De vannak olyanok is, melyek kiviláglanak mind közül, mert ott vannak, ott benn a szívben, elrejtve egy láthatatlan raktár fogságában. A szép emlékeket megőrizzük, vagy ha rosszak voltak, hát elfelejtjük, s ha mégis elraktároznánk, megfakulhatnak, mint az ócskapiacon szakadt ponyvákra kihelyezett régi festmények. Van, hogy a találkozások emlékét renováljuk, s a láthatatlan raktárunk sok-sok felcímkézett polca közül bekerülnek a szép emlékek fiókjába, amire szeretettel emlékezünk, s ha elég széppé vált a munkálatok után, talán a falra is felhelyezzük ezt az ódon festményt, hogy minden napi életünk része legyen újra. A mi életünké, nem másé, akihez korábban tartozott, hiszen megváltozott, megváltoztattam, s többé varázsolta a nappalim, az életem, a gondolkodásmódom. Időtállóvá tettem, mert az idő hatalmas, mert az idő mindent legyőz, hisz az idő széppé tesz, de az idő... múlik.

 

Megosztás a facebookon

Budapesti gondolatok

Van, hogy látod, amit mások csak sejtenek, s meg is érted a világot, amikor az ég sötétjében ott ragyognak a csillagok, vagy hatalmas pelyhekben hull a hó, s az utcai lámpák fényében járják meghitt táncukat. Amikor esik a hó minden alkalommal az összes idegszálammal melegséget érzek. Milyen furcsa érzés is, hiszen bőrig ázom, s a csontomig reszketek. Áthat a hideg, mégis mámorító boldogság rohan végig a tagjaimban és az összes, jéggé fagyott ujjam bizseregni kezd, hogy itt van megint a változás. De bent a szívemben valami különös dolog világlik, ami meghozza az értelmet, s rájövök mi végre is vagyunk a világon. Rájövök, hogy egy vagyok a sokból s mégis egyetlen, hogy gyengének látszom, mégis sziklaszilárd vagyok, mint az akarat és a kitartás, kik hű társaimként kísérnek az úton, amely hajtűkanyarokkal tűzdelt ingovány. S rájövök, hogy éppen olyan egyedi vagyok a világban, ahogy minden egyes hópehely, s a lelkem rezdüléseivel meghozom a változást, hiszen éppen annyit érünk mindannyian, amennyit teszünk másokért, magunkért, értem, érted, mert te és én, mert mi, mert mindenki „egyetlen” vagyunk.

,

 

 

 

Megosztás a facebookon