Szívből jövő

Egész végig csak egy gondolat voltál, majd több lettél, élő, esztelen és fékezhetetlen vággyá nőtted ki magad, melynek gátat szabni a szabad akarat már nem volt képes, s akarni kellett, kívánni kellett, elégni helyben, s kihűlni hát.

Vannak olyan találkozások, amiket elfelejtünk, s az emlékek megkopnak az idő rozsdás fogaskerekei között sínylődve. De vannak olyanok is, melyek kiviláglanak mind közül, mert ott vannak, ott benn a szívben, elrejtve egy láthatatlan raktár fogságában. A szép emlékeket megőrizzük, vagy ha rosszak voltak, hát elfelejtjük, s ha mégis elraktároznánk, megfakulhatnak, mint az ócskapiacon szakadt ponyvákra kihelyezett régi festmények. Van, hogy a találkozások emlékét renováljuk, s a láthatatlan raktárunk sok-sok felcímkézett polca közül bekerülnek a szép emlékek fiókjába, amire szeretettel emlékezünk, s ha elég széppé vált a munkálatok után, talán a falra is felhelyezzük ezt az ódon festményt, hogy minden napi életünk része legyen újra. A mi életünké, nem másé, akihez korábban tartozott, hiszen megváltozott, megváltoztattam, s többé varázsolta a nappalim, az életem, a gondolkodásmódom. Időtállóvá tettem, mert az idő hatalmas, mert az idő mindent legyőz, hisz az idő széppé tesz, de az idő... múlik.

 

Megosztás a facebookon

Van az a pillanat hogy tovább,
hogy el, hogy vissza,
nem tart már meg az ág,
hogy futni előled, majd eléd.
Hogy mosolyogni és sírni kell,
hogy könyörögni és alázni,
nem a te nevet gyalázni,
csak a tetteit, a két kezed,
mivel simogattál, megütöttél,
felhúztál és ellöktél.

Van az a pillanat hogy ki az,
hogy én vagyok, hogy te,
nélküled vagy veled,
hogy melletted s nem utánad,
hogy remegni és sírni kell.
Hogy erősnek és büszkének,
nem gyengének,
s hogy maradni kell,
mert elfutni már nem lehet.

Megosztás a facebookon

 

Az emberi kapcsolatok olyan gyorsan átalakulnak, hogy észre sem vesszük, valaki tegnap még a barátunk volt, ma pedig már ellenünk dolgozik. Talán az idő az, ami mindent megváltoztat, talán csak a sors akarata, de egy biztos, a bizalom nagyon törékeny dolog, mint egy hógömb. Csak annak szabad odaadnunk, aki nem fogja összetörni. De mégis, milyen különös dolog, hogy sosem tudhatjuk biztosan ki vágja majd földhöz ez a gömböt, mert megtetszett neki odabent a kicsiny ház és a hópelyhek, s leküzdhetetlen vágyat érez, hogy kiszabadítsa őket.

 

Van, hogy elszigetelődni mindentől a legfontosabb dolog. Időnként nagyobb szükségünk van saját szeretetünkre, mint bárki máséra a világon. S ha végre képesek vagyunk őszintén magunkra mosolyogni, máris látjuk, hogy a világ egy jobb hely lett. De addig, amíg ide eljutunk, nagyon hosszú utat kell megtennünk, van aki talán sosem érkezik meg... de mindannyiunknak meg kell próbálnunk minden egyes nap, minden egyes percében.

 

Megosztás a facebookon