Megremeg a hó tömege alatt a fa, de bírja még, s ahelyett hogy letörne, csak meghajlik, és türelmesen, hatalmas erőfeszítéseket téve kitart. A hajnali napfényben felsóhajt a világ, hatalmas tüdejéből levegőt présel, s párolog a föld felszíne, befújja a világot a lelkével még télen is. S éjjel a hold úgy tekint le a havas világra, mintha szilánkok ragyognának a földön, s épp annyira fáj is az éjszakának a hidege. De bármi is legyen, minden nap felkel a nap, s minden éjjel feljön a hold, hogy tudjuk valami állandó, valamiért bírni kell még, akármekkora is a súly a vállunkon. Valamiért hinni kell még, hogy lesz majd tavasz, s a madarak szárnysuhogásai elűzik a telet, elűzik a kétségeket, és ahogy visszatérnek, úgy jön majd vissza az emberség is, úgy tér vissza a világba az a varázslatos szeretet, amit csak tavasszal élhetünk meg. A kivirágzó, s rügyező fákkal egyszerre érkezik majd a kék hegyek mögül az alázat és a béke, mikor fejet hajt a rózsabimbó a világ előtt, visszatér majd a bizalom, s a hit, hogy szebb világ jön, hogy jobb lesz majd minden, mert ami van nem elég. Egyszerűen több kell, egyszerűen s mégis oly bonyolult módon, tűrni, akarni s bízni kell.

Megosztás a facebookon