Hányom a rímeket céltalan

Alélt szavam

csügged egy ajkon

s valahol szabadon

bilincsbe zárják.

 

Emelném kalapom,

De lakat a karomon,

S az hogy nem akarom

csak kislányos fecsegés,

Óra hang, ketyegés,

tébolyult gondolat

az érzés megmarad,

hogy tép, hogy mar belül,

szúr akár a képzeled,

ami a zöld erdőben tévelyeg

s átszúrja egy fa ága.

 

Letenném, de kéred e

az igazságod szavakban méred e

vagy tettekben kéred,

s ha ütök, vajon

fáj e a bánatom,

fáj e a fájdalom

ami a te képed bennem.

Saját ellenségem lettem

egy eltéved fúria

hangja is elkopott,

zengi a hajnalon,

a némák himnuszát.

S a térdem is tiszta seb,

többé nem térdelek,

többé nem hallgatok,

csak némán ballagok

zajtalan kullogok,

s ha levelem lehullott,

belerogyok a sárba.

 

Megosztás a facebookon

Gyűrött papír lett az arcom,
fénymásolt valósággá lettem,
saját képem hamis változata,
mit évek fakítottak egyre.
Mély barázdákkal tűzdelt
sötét árnyék szemem alatt
mosolyráncok körötte,
mint öreganyám nézek vissza
magamra a tükörben.
Huszonkét év ment el immár,
huszonhárom érkezik,
s a gondolattól: megöregszünk
megdobban a szívem is.
Hintaszék lesz a lábunkból
min gyermekeink játszanak,
védő korlát karjainkból,
hogy a mindenséget védje meg.
Megöregszik minden ember,
de a pillanat megmarad,
hogy ifjú voltam én is egyszer,
vidám, féktelen s szabad.

Megosztás a facebookon

Van az a pillanat hogy tovább,
hogy el, hogy vissza,
nem tart már meg az ág,
hogy futni előled, majd eléd.
Hogy mosolyogni és sírni kell,
hogy könyörögni és alázni,
nem a te nevet gyalázni,
csak a tetteit, a két kezed,
mivel simogattál, megütöttél,
felhúztál és ellöktél.

Van az a pillanat hogy ki az,
hogy én vagyok, hogy te,
nélküled vagy veled,
hogy melletted s nem utánad,
hogy remegni és sírni kell.
Hogy erősnek és büszkének,
nem gyengének,
s hogy maradni kell,
mert elfutni már nem lehet.

Megosztás a facebookon