Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Szívből jövő
Egész végig csak egy gondolat voltál, majd több lettél, élő, esztelen és fékezhetetlen vággyá nőtted ki magad, melynek gátat szabni a szabad akarat már nem volt képes, s akarni kellett, kívánni kellett, elégni helyben, s kihűlni hát.
Vannak olyan találkozások, amiket elfelejtünk, s az emlékek megkopnak az idő rozsdás fogaskerekei között sínylődve. De vannak olyanok is, melyek kiviláglanak mind közül, mert ott vannak, ott benn a szívben, elrejtve egy láthatatlan raktár fogságában. A szép emlékeket megőrizzük, vagy ha rosszak voltak, hát elfelejtjük, s ha mégis elraktároznánk, megfakulhatnak, mint az ócskapiacon szakadt ponyvákra kihelyezett régi festmények. Van, hogy a találkozások emlékét renováljuk, s a láthatatlan raktárunk sok-sok felcímkézett polca közül bekerülnek a szép emlékek fiókjába, amire szeretettel emlékezünk, s ha elég széppé vált a munkálatok után, talán a falra is felhelyezzük ezt az ódon festményt, hogy minden napi életünk része legyen újra. A mi életünké, nem másé, akihez korábban tartozott, hiszen megváltozott, megváltoztattam, s többé varázsolta a nappalim, az életem, a gondolkodásmódom. Időtállóvá tettem, mert az idő hatalmas, mert az idő mindent legyőz, hisz az idő széppé tesz, de az idő... múlik.
Budapesti gondolatok
Van, hogy látod, amit mások csak sejtenek, s meg is érted a világot, amikor az ég sötétjében ott ragyognak a csillagok, vagy hatalmas pelyhekben hull a hó, s az utcai lámpák fényében járják meghitt táncukat. Amikor esik a hó minden alkalommal az összes idegszálammal melegséget érzek. Milyen furcsa érzés is, hiszen bőrig ázom, s a csontomig reszketek. Áthat a hideg, mégis mámorító boldogság rohan végig a tagjaimban és az összes, jéggé fagyott ujjam bizseregni kezd, hogy itt van megint a változás. De bent a szívemben valami különös dolog világlik, ami meghozza az értelmet, s rájövök mi végre is vagyunk a világon. Rájövök, hogy egy vagyok a sokból s mégis egyetlen, hogy gyengének látszom, mégis sziklaszilárd vagyok, mint az akarat és a kitartás, kik hű társaimként kísérnek az úton, amely hajtűkanyarokkal tűzdelt ingovány. S rájövök, hogy éppen olyan egyedi vagyok a világban, ahogy minden egyes hópehely, s a lelkem rezdüléseivel meghozom a változást, hiszen éppen annyit érünk mindannyian, amennyit teszünk másokért, magunkért, értem, érted, mert te és én, mert mi, mert mindenki „egyetlen” vagyunk.
,
Megosztás a facebookon
Milyen veszélyes dolog is beengedni valakit az életünkbe, a kezébe adva a lehetőséget, hogy bántson bennünket, s mégis simogatást remélni.
Amikor úgy érzed vége mindennek, mindig jön egy másik valaki, aki hasonló problémákkal küzd, mint te, és talán éppen ezzel, hogy kívülről látjuk a saját helyzetünket, vagyunk képes megoldani a gondjainkat. A sors mindig elhozza a válaszokat, csak az a kérdés, hogy mikor leszel képes meghallani, vagy megérteni azokat, s a saját hasznodra fordítani őket.
Olyan vékony a határvonal az őrült kétségbeesés és a végtelen béke között. Talán csak elhatározás kérdése.
Megosztás a facebookon
Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.
Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.
Tulajdonképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze némelyest kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.
- Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.
- Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.
- A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.
- A te férjed kaszinóba járt? – kérdezték kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.
- Általában nyert, de amikor veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.
- Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.
- Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.
- Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.
- Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.
- Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.
- Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.
- Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.
- Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dan, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.
- Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.
- Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?
- Bezárták? Ne mondja. Na és miért?
- Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.
- Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.
- Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.
- Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.
A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:
- Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.
- Drága Miller úr. De régen láttuk.
- Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?
- Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.
- Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.
- Hát ha nem báják, én mégicsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.
- Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.
- Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?
- Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.
- Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.
Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.
- Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.
- Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.
- Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.
- Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.
- Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?
- Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.
- És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.
- Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.
- Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.
- Én egy krémest szeretnék.
- Egy fánkot kérek köszönöm.
- Én csak egy teát.
- Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.
- Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.
- Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.
Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.
Megosztás a facebookon
Van az a pillanat hogy tovább,
hogy el, hogy vissza,
nem tart már meg az ág,
hogy futni előled, majd eléd.
Hogy mosolyogni és sírni kell,
hogy könyörögni és alázni,
nem a te nevet gyalázni,
csak a tetteit, a két kezed,
mivel simogattál, megütöttél,
felhúztál és ellöktél.
Van az a pillanat hogy ki az,
hogy én vagyok, hogy te,
nélküled vagy veled,
hogy melletted s nem utánad,
hogy remegni és sírni kell.
Hogy erősnek és büszkének,
nem gyengének,
s hogy maradni kell,
mert elfutni már nem lehet.
Néztem a villamost, ahogy elsuhan az üvegablak előtt, majd lehunytam a szememet, és élveztem a gondolatát, annak, ahogy a szabadsággal együtt száguldok több száz kilométeres sebességgel, s akár a villamos, senki nem állhat az utamba.
Néha egyszerűbben megy, néha nehezebben, de mindig elérjük azt, hogy szebbek legyenek a napjaink. Mert minden perccel erősebbek leszünk. Néha meggyengülünk, leülünk az út szélén, s kívülről figyeljük, hogy megy el mellettünk az élet és a múló idő. Máskor egyszerűen szenvedélyesen belevetjük magunkat a hömpölygő áradatba, ami maga az élet.
Minden amit gondolok, minden ami bennem van, minden, ami én vagyok... s talán egy kicsit Te is...
Nincs még komment.