Amikor kiléptem az ajtón, már tudtam, hogy Londa újra itt van velem, újra bennem él. Minden egyes pórusom tudatosan lüktetett az információt, hogy újra változásban vagyok. Fréziából újra Londa leszek, újra elborít a vágy és a szenvedély. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy két emberként éljen, és uralkodjon az éjszaka felett. Legalábbis, nem mindenkinek adatik meg ez úgy, ahogyan nekem. Tíz éves koromban jöttem rá először a változásra, amikor éjjelente álmatlanság kínzott. Akkor döbbentem rá először, hogy veszélyes vagyok, egy aljas kis ragadozó, de arra, hogy egy bomba nő, egy szenvedélyes, visszautasíthatatlan szerető lakozik bennem Londa személyében, csak jóval később döbbentem rá, valamikor 18 éves korom körül, ha jól emlékszem. Azóta már legalább három év telt el úgy, hogy kettős személyiségben tetszelgek a világ előtt. Nappal hű vagyok, igaz, értelmes, okos, visszafogott, s képes vagyok úgy szerelembe esni, hogy sohasem lábalok ki belőle. Racionálisan látom a dolgokat (kivéve a szerelmet) és végtelen intelligenciával rendelkezem. Mondhatni egy zseni bújik meg bennem, mihelyst koronáját felüti a nap a föld felett, és ártatlanságom vérében fürdik meg. Joggal gondolod, hogy képmutató vagyok. Amikor rádöbbentem az igazságra én is pontosan erre tudtam csak gondolni, és elvesztem a két énem között. De nappal már tudom, hogy a feladatom, hogy csendes legyek, mozdulatlan és szemlélődő. Meg kell figyelnem az emberek érzéseit, oda kell figyelnem rájuk, meghallgatnom őket, és eltűrni a naponta hozzám vágott szitokszavakat, hogy éjjel Londa megbosszulhasson mindent ezeknek az embereknek, vad szeretőként ráborulva kedveseikre. De reggel visszacsupaszítom egoizmusom gyökereire, és újra kezdetleges magokként süppednek el a virágágyások között, miközben a lelkemben tudom, hogy alig pár órával azelőtt éjfekete virágot hajtott zsenge águk. De azt hiszem így van ez rendjén. Megbékéltem önmagammal, és Londával is. Tudom, hogy mindketten én vagyunk, csak különböző személyiségünk a napszakok váltakozásával ütközhet ki igazán.

   Egy pillanat, hallom a távoli toronyóra elüti az éjfélt, és forró vérem tudatja velem, hogy újra a szőke hajú istennő lettem, akinek bőrén elsápad a holdfény, s tűz gyullad körülötte. Elérhetetlen és izgató. Megismertem annyira az embereket Fréziaként, hogy tudjam, az elérhetetlenség izgatja őket a legjobban. Sokkal inkább képesek vágyni valamire, ha fantáziájukban még inkább kiszínezik azt. Az a legérdekesebb az egészben, hogy túl tudom szárnyalni a képzeletüket, s többet adni nekik annál a világnál, ami a fejükben született meg. Az első férfi, akivel találkoztam az utcán vánszorgott a megrészegítő pillanattól, amikor meglátott engem. Tudtam, hogy szép vagyok, nem kurvásan kívánatos, hanem egyszerűen gyönyörű. Ma újra hűtlen lehetek, úgy ahogyan tegnap éjszaka, s tudom Frézia semmire sem fog emlékezni az egészből, mert úgy intéztem, hogy agyának azon része elnémuljon, melynek tudomása van arról, hogy minden éjjel más férfival bújok ágyba. Nem bírná elviselni a fájdalmat ha tudná, hogy megcsalja Jaket, vagyis hogy én megcsalom, de tulajdonképpen együtt tesszük, csak ő nem tud róla teljes valójában. Amit érzékel az egészből az csupán annyi, hogy gyönyörű szép, kívánatos, és imponál neki, hogy bármelyik férfit megkaphatná, akármelyik szerelmét birtokolhatná, amikor én vagyunk. De Frézia gyenge, túl hűséges és odaadó ahhoz, hogy talpon maradhasson ebben az öntelt emberekkel teli világban. Ha tudná, hogy ezek a szerencsétlenek ebben a bárban még élvezik is hogy kihasználom őket. Azonban az is igaz, hogy akkor is elítélné, amit csinálok. Neki az egészből csak az érzés tetszik, hogy felfigyelnek rá, és istenítik pillantásaikkal. Így egészül ki teljesen elnyomott személyisége. Nem is gondolja milyen érzés, amikor heves szeretkezés közben a tűzben égő férfi kezei szinte a húsomba vájnak, és belehalunk az élvezetbe. Nem tudja milyen, mert sosem akarta felszaggatni azokat az istenverte rácsokat önmaga körül, sosem akarta letépne a láncait, inkább meggyötört oroszlánként tűrte a cirkusz által ráruházott megaláztatást. Néha, felbosszant a személyisége, ahogyan tudom, hogy másokat is. Alkalmanként irigy vagyok rá, hogy ő tiszta, mint a hó, és én vérpecsétektől áztatott kendőszerű foszlány vagyok csupán, ami minden hajnalban szertefoszlik. Én vagyok az a kielégülés, amire minden ember vágyik. Személyiségének szárnyaló része. A kettőnk kapcsolatában egy dolog nem vált világossá számomra, hogy hogyan maradhat ép a teste, amikor minden éjjel pusztítom alkohollal, cigivel, drogokkal. Ő mégsem érez semmit az egészből, amikor reggelre visszaalakul. A legjobban azt az állapotot szeretem, amikor éppen egyiken sem vagyunk teljesek, amikor félig én vagyok, félig pedig ő. Azt hiszem az a néhány perc, az a fél óra az aranyközépút, amit elvesztettünk. Olyankor érzem, hogy beszélgetünk valamiről, amit mindketten fontosnak találunk. Nem hangosan, csak úgy gondolatban, és a válaszok is csak teljesen megérzés szerűek, de tudom, hogy Frézia szeret engem minden rosszaságom ellenére, viszont borzalmasan fáj, hogy felnéz rám. Becsülendőnek tartja azt az életet, amit én élek, pedig ha tudná milyen féltékeny vagyok az ő tisztaságára és ártatlanságára és irigylem a naivságát, hogy bízik bennem, s abban hogy hű voltam az ő helyében is Jakehez, pedig ha tudná, hogy mi mindenre használtam fel a testét a tudta nélkül, hogy mennyiszer volt hűtlen anélkül, hogy tudomása volna róla…

S mire letelt az éjszaka, álmok és alvás nélkül, újra Fréziaként néztem a napfelkeltét. Tudtam, hogy Londa nem csinált butaságot. Ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, nem tenne olyat, ami engem bántana. Végül is egész éjszaka ott voltam, valahol elnyomva a szíve alatt, hallgatva annak apró remegésit, amikor rádöbbent, hogy ott vagyok. Az elégedettsége belém szállt, amikor megbámulták kebleit, és rövid szoknyája alatt gömbölyödő combjának vonalát. Szerettem volna ilyen lenni, vagy legalábbis egy kicsit ilyen, így megnyugodtam, hogy valahol bennem él a rosszaság… Milyen nevetségesen hangzik. Szavamra mondom, olyan érzésem van, mintha egy álszent, buta lány lennék, aki jónak hiszi magát közben pedig egy romlott senki.

Miközben a pirkadatba vesztek szememnek apró fénypontjai, Jake mögöttem állt, és testemhez simulva cirógatta végig vállam vonalát, miközben belecsókolt a nyakamba.

-          Azt hittem sose érsz haza. Jó sokáig voltál a szerkesztőségben ma éjjel is.

-          Ne haragudj!- suttogtam és elborított a szégyen, mert neki sohasem mesélhettem Londáról.

Így azt gondolja, hogy a szerkesztőségben dolgozom még éjszakánként is. Nem szokott belegondolni abban, hogy esetleg a bárokat járom, valaki más személyében, mert ha nem velem történt volna, biztos, hogy a képzeletemben sem merülne fel ilyen butaság, ahogyan az övében sem. Bízott bennem, és tudta, hogy hűséges vagyok, éppen úgy, ahogyan én megbíztam Londa hűségében.

-          Ne butáskodj! Nem haragszom!- suttogta a fülembe, ajkait végigjáratva a fülcimpámon, és a vágyódás sóhajait lehelte fülembe.

Orrának vonala végigaraszolt a hajam vonalát kísérve a nyakamon, mélyen magába szívva az illatomat, ami az éjszakázás ellenére az én tiszta illatom volt, nem Londa szenvedélyes és érzéki illatfelhője.

-          Szeretlek!- szembefordultam vele és mélyen a szemébe néztem.

Mielőtt ő is kimondhatta volna, a szájára tettem a mutatóujjamat. És halkan megkérdeztem.

-          Nem baj, hogy ilyen vagyok?- suttogtam remegve.

-          Mire gondolsz?- mondta mosolyba futott ajkakkal.

-          Nem zavar, hogy nem vagyok olyan, mint azok a lányok a bárból, akiket korábban ismertél?

-          Ne viccelj! Ha azok a lányok kellettek volna, nem lennék most veled.

-          De valaha kellettek. Nem hiányoznak?

Elgondolkodott, és meredten nézett kifelé az egyre felfelé araszoló napba.

-          Nos lássuk csak…- tűnődő arckifejezést vágott- nem, egy cseppet sem!

-          De biztos vagy benne? Elég vagyok én neked?

-          Hidd el, hogy te sokkal többet adsz nekem, az élet minden területén, mint azok a lányok adhatnak bárkinek is. Többet érsz náluk, mert te vagy a végtelenben csapongó pillangó, aki szárnyaival simogat, és nem pedig a vad oroszlán, aki szétszaggat a karmaival. És nekem éppen erre van szükségem, rád… - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet- Most már mondhatom hogy szeretlek?- törte meg egy őszinte és kisfiús mosollyal az elpityeredős hangulatomat.

Csak bólogattam némán, mert nem tudtam felelni neki, nem tudtam kimondani semmit, annyira őszinte volt az a pillanat kettőnk között.

-          Szeretlek!- suttogta, és megcsókolt.

Ez volt az egyetlen olyan ölelés a világon, ami betöltötte az egész testemet, és egyetlen kézből, hirtelen száz termett a hátamon, védelmezően körbeölelve az egész lelkemet.

                Hallottam odabent, hogy Londa is örült, valahogy ő is boldog volt. Jake pedig az ölébe vett, és az ágyra helyezett puhán, óvatosan. Minden egyes együttlétünk olyan volt, mintha először csinálnánk, éppen úgy vigyázott rám minden alkalommal. S ekkor jött el a pillanat, amikor megtanultam kontrollálni Londát, s hevességét kamatoztatni az egyetlen, számomra létező férfival való szerelmeskedés közben. Londa elégedett volt, hogy újra egyek vagyunk, s megtaláltuk az arany középutat, hogy lehetünk egy testben egyszerre ketten, és hogyan segíthetjük egymást a mindennapok során. Azóta ugyanolyan maradtam, mint azelőtt, csak Londa hevessége, szenvedélyessége mostanában az én külsőmre is kiült, az én személyiségembe is belekeveredett. Jake nem vette észre a változást, mert ő mindig is látta bennem Londát… csak én nem láttam őt magamban.

 

 

      

Megosztás a facebookon

Két hónapja munkálkodtam remekművem vonásai fölött, mire megelevenedtek ujjaim alatt a gyöngyök és a csillogó festékvonalak. Az álarc egészen az arcomra szabott volt, s velencei stílusban még inkább magamhoz alakítottam, a belső személyiségemhez. A minták hűen tükrözték lelkem rezdüléseit, s az emberek rólam vélt tisztaságát voltak hivatottak hirdetni az igazgyöngyök. Ezüstszínű préselt levélminták futottak végig a széleken, kacskaringós indákkal övezve, s vörös színű hatalmas szempillák díszelegtek a szem számára szabaddá tett két lyuk körül. A pillák végén fehér hegyikristály tündökölt, s fénye elborította az arcomat, amint a tükör előtt magamra illesztettem a tökéletes maszkot. Abban a pillanatban én voltam én, mégis egy teljesen új személyiség, melynek álarca mögött megbújtam csendesen. Amikor magamra öltöttem az álarcot mosolyogtak a szemeim. Sohasem láttam önmagamban ezt a csillogást azelőtt, csupán az álarc hozhatta ki belőlem ezt a csodát. Lenyűgözött a maszkon táncoló fénysugár, mely határtalan erővel szaggatta át függönyöm fátyolát, hogy megleshessen, titkon, s hogy belophasson még több mosolyfényt a szemembe.

Boldog megrészegültség volt, ahogyan a remekmű a kezemben tekintett vissza rám. Éppen jó időben lett kész, éppen a megfelelő pillanatban. Akkor kezdetem el, amikor még Matt-el voltam… sosem gondoltam volna, hogy lesz erőm befejezni, és hogy nem a szomorúság emléke fog rám köszönni belőle. Csak a fájdalom maradt, semmi más, és a szeretet. Megtanultam helyesen szeretni, önvád és mások megvádolása nélkül, türelmesen, elengedve, de folyton őrizve az igazságot, az emlékeket. Azóta két év telt el. Mire két hónappal ezelőtt a kezembe akadt a maszk, már jól tudtam, hogy be fogom fejezni, be kell fejeznem és viselnem kell a Személytelenség ünnepén, ahogyan én nevezem. Megtanultam tisztelni azt, ami az enyém és azt, ami a másoké. Ez a maszk a miénk volt, a mi emlékünk, a mi beteljesedésünk lett, ahogyan elkészült s így mindennél jobban tiszteltem magát a tárgyat is. Mára már elfogyott a könnyem, csak valamiféle harmóniát próbálok magamra erőltetni, de az örvénylő összezavarodás ott kavargott a gyomromban, forgószélként felzavarva a gyomorsavat. Ilyenkor fájdalmaim voltak. Fizikai és lelki fájdalmat. Rohamok és eszméletvesztések. Ezeket nagyjából kihevertem, már ura tudok lenni önmagamnak, hiszen már több mint két éve mindennek…

A gardrób ölelő sötétségéből előhúztam egy vörös tüll ruhát ezüst és fehér mintákkal, és az ízlés keretein belül még megférő mennyiségű fodrokkal és habbal. Egészen pontosan illet a maszkhoz, tökéletes párost alkottak együtt. Azt hiszem az ég is azt akarta, hogy éppen a maszkhoz illő ruhára bukkanjak. Ma este ezt a ruhát fogom viselni. Ma este kiállok a társaság elé, és szórakozni fogok. Elengedek minden rosszat az életemből és magamra öltöm az új valóságot.

Először a harisnyakötő került föl a lábaimra, mellyel bajlódtam egy kicsit, mégis tökéletes érzés volt nőnek érezni magamat, vonzó, kívánatos nőnek. A fűző melyet magamra húztam tökéletes alakot formált nekem és szép ívet adott a ruhának, mely fölébe került. Az alsószoknya meghatározta a ruha esését és lehulló, omló zuhatagként terült szét körülöttem. Talán még szépnek is láttam magamat. Felhelyeztem végül a maszkot és tökéletes harmónia teremtődött bennem attól a pillanattól kezdve, hogy rám került.

Egyedül léptem be a várkastély óriási udvarába, ahol szépséges virágoskertek hirdették a tavaszt, s lámpásokkal megvilágított út vezetett egészen a lépcsőig. Onnan fölfelé égő fáklyák vezettek, melyek pattogva táncoltak a félhomályban, örök szenvedőként, hogy sosem érhetik el az eget, sosem egyesülhetnek a csillagokkal. Holott a tűz egyetlen álma, hogy egybeolvadhasson a parányi kis csodákkal. A kapu mélyen barázdált, hatalmas ívű vasszerkezet volt, tele angyal és tündérmintákkal. A kis hegyes fülű teremtések békességben megfértek az oltalmazó szárnyú fenséges lényekkel, s egyfajta nyugalmat, békét sugároztak a belépő számára. Azt hiszem ezek a kis lények varázslattal töltötték fel az emberek szívét. A varázslat végtelenül egyszerű dolog. Ha képes vagy őszintén szeretni az már maga a varázslat.

A vár ajtaja, a hatalmas famonstrum recsegése hallatszott a muzsikaszó mellett. Amint bepillantottam, ezer és ezer pár járta a szerelem táncát az éjszakában. Egy fekete maszkos nő kéjsóvár tekintettel pillantott rám, s szinte felfalta a testemet a szemeivel. Mintha egy orgia kellős közepébe csöppentem volna úgy falták egymást a testek tánc közben, s úgy érintkezett a csípő a kézzel, mint a megfoghatatlan szenvedély tapintható és érzékelhető kivetülése. Én magam is éreztem a forró levegő lüktetését és egy pillanatra tömény pára zúdult körém, mint éjnek idején a fülbe lehelt szerelmes szó. Megborzongtam a csapongó érzelmek hadától és bennem is fellángolt a vadság, a mámor. Fürkésző pillantások zártak kelepcébe, s mint a keselyűk a halott állat fölött körbe- körbe jártak körülöttem, versengve egymással ki csap le rám legelőször. Egy férfi szinte ajánlatot tett a mosolyával és hívogató tekintetével, mint az út menti szajhák a gyenge akaraterejű férfiaknak. Sok mindent odaadnának egy éjszakáért az itt lévő emberek. Egy maszk elfedi a valóságot, s ami ezen az éjjelen történik akár mintha meg sem történt volna. Anélkül, hogy tudnának bármit is a másik személyazonosságáról szenvedélyes kalandokba bonyolódnak, kiélik legrejtettebb szexuális vágyaikat és mintha mi sem történt volna, távoznak. Isten tudja, mennyi férjes asszony kavarog a nős férfiak között, mennyi szerelmespár szakadt szét egy este erejéig, és hány magányos nő vagy férfi kész lecsapni bárkire, aki kicsit is vonzónak tűnik a számára. Két év alatt megfeledkeztem ennek az egész estének a varázsáról, a hazugságok összefonódásáról, a titkok leple alatti ismeretlen emberek vágyainak találkozásáról. A Személytelenség ünnepe új meglepetéseket tartogat tehát számomra. Újra átélni ezt a borzalmat, ami egykoron nekem is mámort és felszabadulást ígért. Sosem bonyolódtam forró szerelmi kalandokba, vagyis ha meg is történ sosem jutottam el a szerelmeskedésig. Folyton határt szabtam magamnak, hiszen nem voltam képes valaki olyannal lenni, akiről semmi fogalmam sem volt. Vonzott az ismeretlenség, de annál jobban taszított a tudat, hogy mennyire bánnám a dolgot az azt követő napon, héten, hónapban, évben… minden évben erre emlékeznék… Ma éjjel talán minden másképpen alakul. Ma éjjel talán én is olyan lánnyá változom, akiket ringyónak neveztem egész életemben…

     Hirtelen fulladozni kezdtem a hőtől, ahogy a testek hozzámértek, ahogy a tömeg körbevett, ahogy a túlfűtöttségtől szédülni kezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam kisiettem az udvarra és mélyeket lélegeztem a hűvösebb levegőből. Egy picit reszkettem, de valahogy éppen ez a reszketés tette bennem helyre az érzéseket, a benyomásokat. Megigazítottam a maszkot az arcomon, és egy apró sminktükörben ellenőriztem a vörös rúzst az ajkaimon. Hibátlan volt és szinte lemoshatatlan. Az, hogy szinte vérnek tűnt az ajkaimon csak még szenvedélyesebbé tette megjelenésemet. Szememben elszánt kockázatvállalás, egy kis móka fénye csillogott. Bevonultam vissza a terembe s az iménti fekete maszkos nő már az ajtóban várt rám. Most már én is kívánni kezdtem őt és heves szenvedélyében az ajkaimra vetette magát. Sosem csókolóztam az előtt nővel. Sokkal érzékibb volt, mint egy férfi csókja, sokkal lágyabb és magával ragadóbb. Ölelése befedte a testemet, és körmeivel végigszántotta a hátamat, melyet a ruha szabadon hagyott. Egy darabig élveztük egymás társaságát, s mire úgy érezte már megkapott és elég volt belőlem tovább állt, másik áldozatot, fényes kis játékot keresett magának, mellyel kedvére játszadozhat. A csóktól megrészegülve vetettem bele magamat a tömegbe s megvallom kissé elveszetté váltam az egymáshoz tapadó párok között. Már maga a tudat, hogy egy nővel csókolóztam is különös érzést váltott ki belőlem. Szokatlan volt, nem illett hozzám ez a viselkedés, de tetszett, hogy az álarc mássá tett. Nem a megszokott önmagam voltam. Csak forogtam körbe és hagytam, hogy bekerítsen valami, a zene, az emberek, az illatok, az iménti csók íze, valami, ami határos volt az igazi mámorral. Karjaimat széttárva pörögtem, a ruhám széle föl- föllibbent, s meg sem álltam mindaddig, mígnem beleütköztem valakibe, aki az ütközés pillanatában teljesen a karjába zárt. Egy férfi mellkasára hajtva fejemet eszméltem önmagamra. Egy lágy, nem követelőző, nem sürgető kéz tartotta kezemet, s egy ismerős szempár tekintett le rám. Holott biztos voltam benne hogy nem evilági lélek lakozik a testben. Nem támadott le, nem próbált vágyat kelteni bennem, nem ért hozzám, csak a kezemet fogta és nézett rám. A korábbi forgásomhoz képest egy megnyugtató, biztos pont voltam a tömegben, nem egy elveszett, csapongó kis esőcsepp a többi között. Erős voltam és teljes, büszke és merész. A férfi nem szólt egy szót sem, csak a kezemnél fogva kivezetett a teremből úri méltósággal, s a kert felé vettük az irányt. Nem szóltunk egy szót sem, csak vezetett egészen a kertben elterülő aprócska tó partjáig. Megfogta a másik kezemet is, és finoman a vállára helyezte, magéhoz húzott, s mindent a szemével irányított. Egy szó sem hagyta el az ajkait. Az a szempár tökéletesen elárulta minden egyes vágyát, hogy elepedve óhajtja ajkamat, de még nem akar közelíteni felém. Átölelt és táncolni kezdtünk. Egész pontos helyem volt az ölelésében, mintha mindig is oda teremtettek volna engem a közé a két kar közé. Lassú tánc volt, de biztos kezek irányítottak, s anélkül hogy észrevettem volna képes voltam olyan táncokra, melyekre azelőtt sosem. Tehát mégis a partneren múlik- gondoltam. Ujjai lágy vonalakat húztak gerincem vonala mellett, s olyan mozdulatokat tett, mintha kibontaná a hátamon a ruhát, holott csak végigjártatta ujjait a madzagokon. Jobban vágytam rá ezután, hogy kibontsa őket, mint bármi másra. Önkéntelenül sóhaj szakadt ki az ajkaimon, s elégedettséget láttam az arcán. Boldog mosoly terült szét a szemeiben. Olyan volt ő, mint egy büszke hattyú a tollászkodó flamingók között. Egyszerű, tiszta és színtisztán fehéren erkölcsös vonások hálózták be a lelkét. Az ölelés egyre ismerősebbé egyre szokványosabbá kezdett válni, mint a megszokott rutin, vagy egy felsejlő emlék, mely folyton a tudatalattinkban lappangott.

Ebben a pillanatban egy fotóst láttunk rohanni a többi ember között, aki vidáman kattogtatott a túlhevült arcok között, a szenvedély lángját örökítve meg fotóin. Egy pár perc múlva hozzánk is elért, s csendes ölelésben bújtam az ismeretlen férfihoz, éppen úgy, ahogyan egy szerelmes a párjához. Oldalt álltam, derekát átöleltem, vállaimat enyhén felhúztam és elbújtam az oltalmazó ölelés boldogságába. Mire a fotó megszületett már tudtam ,hogy ez az ölelés Matt ölelése kell hogy legyen. Azért volt ilyen ismerős. Könnyek futottak végig az arcomon, s a halott szerelmem képe özönlött szét a fejemben. Matt meghalt… nem lehet ő… miért is jöttem el ide? …tudhattam volna, hogy nem állok készen… sosem fogok készen állni. Összerogytam a földön az elmúlt egy órában megélt érzelem rengetegtől és az éppen engem ért sokkos felismeréstől. A férfi csendesen állt mellettem egy percet, majd szót nem emelve nyújtotta felém az egyik kezét, másikkal csendre intett és lassan felemelt a földről. Zokogtam s a karjaiba vett, megnyugtató tekintetében pedig Mattet láttam. Hát lehetséges ez?- ezt kérdeztem magamtól. Az elmém egy egészen elborult pillanatában megcsókoltam őt és feltétel nélkül elhittem, hogy Matt karjaiban vagyok. A csók tökéletes mása volt az ő csókjának. Az ölelés, a kezek, mintha az ő kezei volnának…

Mindeközben heves zivatar zúdult le az égből, egyik pillanatról a másikra ránk támadt a sötét éjszakában. Futva menekültünk be a várkastélyba, a tömeg pedig összezsúfolódott a teremben. Lélegzetem enyhén fuldoklóvá vált, s a férfi bevezetett egy üres szobába. Bezárta az ajtót. Nem bántam, biztonságban éreztem magamat vele, hiszen ő volt Matt. Ki más is lehetett volna? Nem járnak errefelé ilyen csendes gyilkosok. Az én Matt-emnak kell lennie. Szinte úgy éreztem kezdek megőrülni. Egy órát ült mellettem teljes csendben, s láttam, hogy töpreng valamin. Egy pillanatig, mintha harag futott volna át az arcán. Fogalmam sem volt miért gondoltam ezt. Még mindig biztonságérzet tombolt bennem, még mindig feltétel nélkül hittem az idegen férfi oltalmában. Egyik pillanatról a másikra hatalmas villám csapott le a kertben álló fára s ketté hasította annak törzsét. Gyorsan leoltottam a villanyt és áramtalanítottam a szoba berendezéseit. A sötétben teljesen más volt ez a helyzet. Az ágyra ültem, oda ahol korábban voltam, s a férfi leheletét egyre közelebb éreztem magamhoz. Ajkai rátaláltak újra az ajkamra és szabad kezével, mely éppen nem derekamat fonta át ledobálta a párnákat az ágyról és helyet teremtett számunkra. A hátamra fektetett és végigcsókolta a nyakamat. Teljesen olyanok voltak, akárcsak Matt csókjai. Ekkor már tombolt bennem a vágy, hogy újra együtt legyek régóta eltávozott szerelmemmel. A férfi fölé térdeltem, és tüzes szenvedéllyel csókoltam a nyakát. Sohasem voltam képes korábban erre, erre a szenvedélyre, kizárólag csak Mattel. Hát most újra itt van, a sötétben akár ő is lehetne, akár az ő teste is lehetne, az ő ölelése, az ő szívdobbanása. Egy szemvillanásnyi ideig elhittem, aztán pedig már biztos voltam benne, hogy nem egy idegennel szeretkezem. Ugyanazok a mozdulatok, az érintések, tudta mit szeretek, hogyan, és éppen úgy csinálta, ahogyan korábban Ő. „Hát lehetséges ez?” Pörgött az agyamban. Lehetséges - és valami, még a sötétben is fémesen villogó tárgyat adott a kezembe. Egy kés volt… hát itt van, visszajött értem, és elhozta az örök éjszakát.

 

Megosztás a facebookon

Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.

Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.

Tulajdonképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze némelyest kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.

-          Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.

-          Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.

-          A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.

-          A te férjed kaszinóba járt? – kérdezték kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.

-          Általában nyert, de amikor veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.

-          Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.

-          Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.

-          Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.

-          Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.

-          Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.

-          Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.

-          Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.

-          Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dan, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.

-          Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.

-          Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?

-          Bezárták? Ne mondja. Na és miért?

-          Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.

-          Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.

-          Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.

-          Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.

A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:

-          Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.

-          Drága Miller úr. De régen láttuk.

-          Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?

-          Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.

-          Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.

-          Hát ha nem báják, én mégicsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.

-          Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.

-          Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?

-          Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.

-          Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.

Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.

-          Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.

-          Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.

-          Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.

-          Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.

-          Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?

-          Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.

-          És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.

-          Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.

-          Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.

-          Én egy krémest szeretnék.

-          Egy fánkot kérek köszönöm.

-          Én csak egy teát.

-          Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.

-          Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.

-          Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.

Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.

 

Megosztás a facebookon

Amikor Ray először beült a kényelmes, barna bőrfotelbe még nem is tudta igazán ki is a vele szemben ülő ember. A „Helyezkedj csak el kényelmesen!” felszólítás után fészkelődni kezdett és lassan megtalálta a maga helyét a fotelben, ami hozzá képest igen csak nagy volt, szinte a karját is alig érte fel, csak ha megemelkedett kissé, mert ő maga is úgy akart tenni, mint a felnőttek.

Hallotta már korábban, hogy valaki pszichológushoz jár, de nem értette miért kellett neki idejönni, és hogy milyen kapcsolata fog majd kialakulni ezzel az ismeretlen, kissé szakállas, vastag keretes szemüveget viselő emberrel, aki látszatra nagyon komolyan veszi magát. Arra gondolt, hogy csak a felnőttek járnak pszichológushoz, így hát ő maga is igyekezett felnőttesen, kiegyenesedve elhelyezkedni a barna bőrfotelben, amibe mégis kényelmesen süppedt bele most már. Az arcára nagyon komoly, megfontolt arckifejezést erőltetett, amitől az embernek vagy mosolyogni támadt kedve, vagy megrémült ettől a tettetett felnőtt modorosságtól. Szinte az élet komikuma volt, ahogy egy kisgyerek kifigurázta az arckifejezésével a mindennapi élet apró dolgai miatt is aggodalmaskodó, összeszaladt szemöldökű, mogorva csontvázembereit a világnak, kik talán már a mosoly gondolatáról is megfeledkez1tek, s az emlékezetükben sem tudták felidézni mikor látták azt viszont egy tükörben, vagy őszintén a fényképeken.

Ray összeráncolta éppen csak szálakban jelentkező világosszőke szemöldökét és így figyelte ezt az ismeretlen embert, akin már egyértelműen látszott, vagy a barátja lesz vagy az ellensége. Hiszen nem is lehet máshogy, gyermekkorban ez a két véglet létezik.

-          Kényelmesen ülsz? – kérdezte a pszichológus.

-          Nagyon is, köszönöm – mondta Ray illedelmesen s közben azon gondolkodott, hogy az édesapja miket   szokott mondani, s próbálta utánozni udvariaskodását.

-          Szóval Ray, mesélsz nekem? Milyen az óvoda?

-          Nem szeretem az óvodát. De anya azt mondta járnom kell, különben sosem fogok felnőni.

-          És te szeretnél felnőni?

-          Igen, szeretnék. A felnőtteknek minden jobban megy. Az én anyukám tud cipőt kötni is, ha felnövök én is fogok tudni.

A pszichológus elmosolyodott, ami nem kerülte el Ray figyelmét, s válaszul összehúzta újra apró kis szemöldökét, majd jobbnak látta nem megkérdezni a mosoly okát.

-          És milyen pszichológusnak lenni? – kérdezett vissza érdeklődve.

-          Tudod, nagyon érdekes. Szerinted mi az én munkám?

-          Nem tudom, meghallgatsz mindenkit, és ők ettől boldogok lesznek, és meggyógyulnak.

-          Igen, valami ilyesmit csinálok.

-          De én nem vagyok boldogabb, hogy beszélgetünk, nem változott semmi. Sőt igazából beteg sem vagyok, hogy meggyógyíthass.

-          Mert te boldog vagy? Szerinted mi a boldogság?

-          Szerintem a boldogság a szeretet. - válaszolta Ray olyan meggyőződéssel, és határozott tekintettel, ahogy csak egy gyerek tudja.

Rémisztő volt mennyi felnőttséget sugárzó, mélyről jövő fény táncolt a pupillái körül, egészen a lelkéből törve a felszínre. Apró szívében szentül hitte, hogy a szeretet maga a boldogság, s nem kell semmi a világban, csak, hogy szeressünk s szerethessenek. Csak egy gyermek láthatja ilyen balga módon és mégis ennyire tisztán a világot, mert hiszen minden alapja az emberi kapcsolat és az érzések. Egy érzelmek által irányított vak világban élünk.

-          És mi újság az álmokkal? Álmodban is boldog vagy?

-          Anya mesélt neked.

-          Nekem? Ugyan miről?

-          Tudom, hogy mesélte, hogy néha rosszat álmodok.

-          Mégis miket szoktál álmodni?

-          Azt, hogy rám szakad az ég.

-          Hogy rád szakad az ég? Úgy, mint, amikor vihar van, dörög az ég és villámlik?

-          Nem. Ott vannak fent a bolygók, és szépen lassan leereszkednek, majd rám szakad az ég, és belém költöznek a csillagok.

-          Beléd költöznek? Hogyan?

-          Szép lassan leereszkednek. Először csak egy csillagom volt, beült a szívem mellé. Néha érzem, hogy ott van, mintha kifelé fénylene. Nevet is adtam neki: Herold.

-          Szóval nevet adtál neki. Miért éppen Herold lett?

-          Mert úgy éreztem, ez a neve.

-          Mit érzel, amikor tudod, hogy ott van?

-          Te is azt gondolod buta vagyok...

-          Nem gondolom, hogy buta vagy, mesélj még nekem erről.

-          Néha tudom, hogy nem csak álmodom, hanem a csillagok ott vannak körülöttem. Szoktam beszélgetni az angyalokkal is. Megszámoltam, már 43-szor álmodtam velük. Mert tudod, már tudok számolni is. Anya megtanított.

-          Nagyon ügyes fiú vagy. Elmeséled nekem miket álmodsz még velük?

-          Csak beszélgetünk. Elmondták, hogy honnan jöttem. Elmondták, hogy az égben mind együtt éltünk, s nekem itt kell lennem, mert anyának szüksége van rám.

-          Miért gondolod, hogy anyukádnak szüksége van rád?

-          Mert ha nem lennék nem tudná mi az a boldogság.

-          Gondolod nem tudná mi a szeretet? Mert azt mondtad a boldogság a szeretet.

-          Igen.

Nagyot sóhajtott majd fészkelődni kezdett, és kitekintett a nagy üvegablakon. Látszott, hogy valami eltereli a figyelmét. Megragadt a tekintete egy madáron, ahogy ül a fán, és nézelődik. Hosszú percekig nézte, s a szempillái meg se rebbentek, majd amikor elrepült felragyogott még jobban a szeme, s megremegtek a hosszú pillái is, s újra visszatért a szobába minden egyes gondolatával együtt. Halványan mosolygott magában, mint amikor az ember felidéz valami szépet, s szinte beleborzong az egész teste, mert újra rátört egy érzés, amit nem a pillanatban él meg, de a sejtjei is emlékeznek rá milyen volt. A pszichológus közben lejegyzett pár sort, s hagyott egy kis időt Raynek, hogy nézelődjön a szobában, körbefuttassa tekintetét a kopott zöld falon, és a bonyolult pszichológiai fogalmakról elnevezett könyveken. Elnézte őt bámészkodás közben s okos fiúnak tartotta, akinek élénk a fantáziája, de semmiképpen sem tartotta betegnek.

-          Tudod, korábban mi is ott repültünk fenn az égben.-kezdett neki Ray, amikor megunta a hallgatást.

-          Mi ketten?- kérdezte a pszichológus.

-          Nem, hanem mindannyian. Ott lebegtünk és ugrándoztunk a fuvallattal, mígnem kiválasztottak, s egyszerre voltunk boldogok és szomorúak. Ma is emlékszem a csillagra, ahonnan jöttem, és arra, hogy Heroldnak hívták. Ma is emlékszem rá milyen érzés a fényességben élni, milyen érzés megfürdeni a sötétségben, s élvezni a mindenséget. Tudom, hogy anya azt gondolja képzelődök, tudom, hogy aggódik miattam, de ilyenkor amikor azt álmodom, hogy rám szakad az ég, csak emlékezek...

A pszichológust meglepték a kisfiú szavai, s az, hogy egy óvodás ilyen tisztán lát, s ilyen felnőttesen fogalmaz s emléknek hisz valamit, amit elképzelt. „Talán minden csak idő kérdése, hiszen más gyermek is járt már itt hasonló panasszal, kinövi ő is, mint az összes többi gyerek”- gondolta a pszichológus, s legyintett, ahogyan a felnőttek szoktak, majd hagyta, hogy Ray lelke is éppen úgy elfelejtse honnan érkezett, ahogy minden gyermek, amikor elindul a felnőtté válás útján, s megfertőzi az emberi élet.

Megosztás a facebookon