Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.

Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.

Tulajdonképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze némelyest kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.

-          Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.

-          Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.

-          A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.

-          A te férjed kaszinóba járt? – kérdezték kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.

-          Általában nyert, de amikor veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.

-          Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.

-          Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.

-          Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.

-          Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.

-          Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.

-          Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.

-          Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.

-          Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dan, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.

-          Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.

-          Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?

-          Bezárták? Ne mondja. Na és miért?

-          Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.

-          Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.

-          Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.

-          Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.

A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:

-          Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.

-          Drága Miller úr. De régen láttuk.

-          Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?

-          Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.

-          Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.

-          Hát ha nem báják, én mégicsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.

-          Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.

-          Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?

-          Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.

-          Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.

Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.

-          Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.

-          Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.

-          Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.

-          Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.

-          Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?

-          Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.

-          És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.

-          Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.

-          Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.

-          Én egy krémest szeretnék.

-          Egy fánkot kérek köszönöm.

-          Én csak egy teát.

-          Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.

-          Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.

-          Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.

Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.

 

Megosztás a facebookon