Budapesti gondolatok

Van, hogy látod, amit mások csak sejtenek, s meg is érted a világot, amikor az ég sötétjében ott ragyognak a csillagok, vagy hatalmas pelyhekben hull a hó, s az utcai lámpák fényében járják meghitt táncukat. Amikor esik a hó minden alkalommal az összes idegszálammal melegséget érzek. Milyen furcsa érzés is, hiszen bőrig ázom, s a csontomig reszketek. Áthat a hideg, mégis mámorító boldogság rohan végig a tagjaimban és az összes, jéggé fagyott ujjam bizseregni kezd, hogy itt van megint a változás. De bent a szívemben valami különös dolog világlik, ami meghozza az értelmet, s rájövök mi végre is vagyunk a világon. Rájövök, hogy egy vagyok a sokból s mégis egyetlen, hogy gyengének látszom, mégis sziklaszilárd vagyok, mint az akarat és a kitartás, kik hű társaimként kísérnek az úton, amely hajtűkanyarokkal tűzdelt ingovány. S rájövök, hogy éppen olyan egyedi vagyok a világban, ahogy minden egyes hópehely, s a lelkem rezdüléseivel meghozom a változást, hiszen éppen annyit érünk mindannyian, amennyit teszünk másokért, magunkért, értem, érted, mert te és én, mert mi, mert mindenki „egyetlen” vagyunk.

,

 

 

 

Megosztás a facebookon

Milyen veszélyes dolog is beengedni valakit az életünkbe, a kezébe adva a lehetőséget, hogy bántson bennünket, s mégis simogatást remélni.

Amikor úgy érzed vége mindennek, mindig jön egy másik valaki, aki hasonló problémákkal küzd, mint te, és talán éppen ezzel, hogy kívülről látjuk a saját helyzetünket, vagyunk képes megoldani a gondjainkat. A sors mindig elhozza a válaszokat, csak az a kérdés, hogy mikor leszel képes meghallani, vagy megérteni azokat, s a saját hasznodra fordítani őket.

Olyan vékony a határvonal az őrült kétségbeesés és a végtelen béke között. Talán csak elhatározás kérdése.

 

Megosztás a facebookon

Néztem a villamost, ahogy elsuhan az üvegablak előtt, majd lehunytam a szememet, és élveztem a gondolatát, annak, ahogy a szabadsággal együtt száguldok több száz kilométeres sebességgel, s akár a villamos, senki nem állhat az utamba.

Néha egyszerűbben megy, néha nehezebben, de mindig elérjük azt, hogy szebbek legyenek a napjaink. Mert minden perccel erősebbek leszünk. Néha meggyengülünk, leülünk az út szélén, s kívülről figyeljük, hogy megy el mellettünk az élet és a múló idő. Máskor egyszerűen szenvedélyesen belevetjük magunkat a hömpölygő áradatba, ami maga az élet.

Megosztás a facebookon

 

Az emberi kapcsolatok olyan gyorsan átalakulnak, hogy észre sem vesszük, valaki tegnap még a barátunk volt, ma pedig már ellenünk dolgozik. Talán az idő az, ami mindent megváltoztat, talán csak a sors akarata, de egy biztos, a bizalom nagyon törékeny dolog, mint egy hógömb. Csak annak szabad odaadnunk, aki nem fogja összetörni. De mégis, milyen különös dolog, hogy sosem tudhatjuk biztosan ki vágja majd földhöz ez a gömböt, mert megtetszett neki odabent a kicsiny ház és a hópelyhek, s leküzdhetetlen vágyat érez, hogy kiszabadítsa őket.

 

Van, hogy elszigetelődni mindentől a legfontosabb dolog. Időnként nagyobb szükségünk van saját szeretetünkre, mint bárki máséra a világon. S ha végre képesek vagyunk őszintén magunkra mosolyogni, máris látjuk, hogy a világ egy jobb hely lett. De addig, amíg ide eljutunk, nagyon hosszú utat kell megtennünk, van aki talán sosem érkezik meg... de mindannyiunknak meg kell próbálnunk minden egyes nap, minden egyes percében.

 

Megosztás a facebookon