Milyen apró dolgokon múlik az élet s milyen vékony fonalak választják el egymástól a mindennapokat. Mint a pókhálók, olyan lazán, mégis olyan erősen szövik be életünket ezek a napok, melyek tele vannak haszontalan percekkel, boldog órákkal, dolgos pillanatokkal, s szomorú másodpercekkel.

Van, hogy eldöntjük boldogok akarunk lenni s nem szenvedni többé, de vajon csak rajtunk áll a döntés, vagy a sors irányítja az összes fonalat?

Nem megy máshogy, csak ha velem vagy, s nem működik, csak ha elkerülsz.

Gyűrött papír lett az arcom,
fénymásolt valósággá lettem,
saját képem hamis változata,
mit évek fakítottak egyre.
Mély barázdákkal tűzdelt
sötét árnyék szemem alatt
mosolyráncok körötte,
mint öreganyám nézek vissza
magamra a tükörben.
Huszonkét év ment el immár,
huszonhárom érkezik,
s a gondolattól: megöregszünk
megdobban a szívem is.
Hintaszék lesz a lábunkból
min gyermekeink játszanak,
védő korlát karjainkból,
hogy a mindenséget védje meg.
Megöregszik minden ember,
de a pillanat megmarad,
hogy ifjú voltam én is egyszer,
vidám, féktelen s szabad.

Érzem érintetlen a talaj, mely felsóhajt a talpam alatt, hiszen először járok a dzsungelszerű ösvényen, mely tulajdonképpen az életem. Egészen pontosan az életutam, melyet be kell járnom, csakúgy, mint Neked. A saját utunkon kell haladnunk, s mindig előre tartani egy jobb és szebb jövő reményében, hogy az álmok elérhetőek, és a világ megváltoztatható. Haladj hát előre, mindig felszegett fejjel, s ne térj vissza a múltadhoz, még akkor sem, ha úgy tűnik nincs kiút. Tanuld meg: Mindig van kiút! Csak meg kell találnod a hozzá vezető még ki nem taposott ösvényeket. Ne fordulj vissza a múltadhoz, hiszen ha ki akarsz jutni a sivatagból, nem térhetsz vissza folyton abba az oázisba, amit már magad mögött hagytál a homokrengeteg közepében, mert hiszen ha visszamész, kezdheted elölről. Haladj hát, hisz más nem teszi meg helyetted, más nem éri el a célt, más nem fogja kitaposni, te is tudod, Neked kell!!

Szívből jövő

Egész végig csak egy gondolat voltál, majd több lettél, élő, esztelen és fékezhetetlen vággyá nőtted ki magad, melynek gátat szabni a szabad akarat már nem volt képes, s akarni kellett, kívánni kellett, elégni helyben, s kihűlni hát.

Vannak olyan találkozások, amiket elfelejtünk, s az emlékek megkopnak az idő rozsdás fogaskerekei között sínylődve. De vannak olyanok is, melyek kiviláglanak mind közül, mert ott vannak, ott benn a szívben, elrejtve egy láthatatlan raktár fogságában. A szép emlékeket megőrizzük, vagy ha rosszak voltak, hát elfelejtjük, s ha mégis elraktároznánk, megfakulhatnak, mint az ócskapiacon szakadt ponyvákra kihelyezett régi festmények. Van, hogy a találkozások emlékét renováljuk, s a láthatatlan raktárunk sok-sok felcímkézett polca közül bekerülnek a szép emlékek fiókjába, amire szeretettel emlékezünk, s ha elég széppé vált a munkálatok után, talán a falra is felhelyezzük ezt az ódon festményt, hogy minden napi életünk része legyen újra. A mi életünké, nem másé, akihez korábban tartozott, hiszen megváltozott, megváltoztattam, s többé varázsolta a nappalim, az életem, a gondolkodásmódom. Időtállóvá tettem, mert az idő hatalmas, mert az idő mindent legyőz, hisz az idő széppé tesz, de az idő... múlik.

Budapesti gondolatok

Van, hogy látod, amit mások csak sejtenek, s meg is érted a világot, amikor az ég sötétjében ott ragyognak a csillagok, vagy hatalmas pelyhekben hull a hó, s az utcai lámpák fényében járják meghitt táncukat. Amikor esik a hó minden alkalommal az összes idegszálammal melegséget érzek. Milyen furcsa érzés is, hiszen bőrig ázom, s a csontomig reszketek. Áthat a hideg, mégis mámorító boldogság rohan végig a tagjaimban és az összes, jéggé fagyott ujjam bizseregni kezd, hogy itt van megint a változás. De bent a szívemben valami különös dolog világlik, ami meghozza az értelmet, s rájövök mi végre is vagyunk a világon. Rájövök, hogy egy vagyok a sokból s mégis egyetlen, hogy gyengének látszom, mégis sziklaszilárd vagyok, mint az akarat és a kitartás, kik hű társaimként kísérnek az úton, amely hajtűkanyarokkal tűzdelt ingovány. S rájövök, hogy éppen olyan egyedi vagyok a világban, ahogy minden egyes hópehely, s a lelkem rezdüléseivel meghozom a változást, hiszen éppen annyit érünk mindannyian, amennyit teszünk másokért, magunkért, értem, érted, mert te és én, mert mi, mert mindenki „egyetlen” vagyunk.

,

Milyen veszélyes dolog is beengedni valakit az életünkbe, a kezébe adva a lehetőséget, hogy bántson bennünket, s mégis simogatást remélni.

Amikor úgy érzed vége mindennek, mindig jön egy másik valaki, aki hasonló problémákkal küzd, mint te, és talán éppen ezzel, hogy kívülről látjuk a saját helyzetünket, vagyunk képes megoldani a gondjainkat. A sors mindig elhozza a válaszokat, csak az a kérdés, hogy mikor leszel képes meghallani, vagy megérteni azokat, s a saját hasznodra fordítani őket.

Olyan vékony a határvonal az őrült kétségbeesés és a végtelen béke között. Talán csak elhatározás kérdése.