Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.

Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.

Tulajdonképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze némelyest kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.

-          Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.

-          Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.

-          A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.

-          A te férjed kaszinóba járt? – kérdezték kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.

-          Általában nyert, de amikor veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.

-          Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.

-          Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.

-          Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie.

-          Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.

-          Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.

-          Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.

-          Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.

-          Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dan, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.

-          Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.

-          Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?

-          Bezárták? Ne mondja. Na és miért?

-          Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.

-          Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.

-          Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.

-          Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.

A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:

-          Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.

-          Drága Miller úr. De régen láttuk.

-          Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?

-          Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.

-          Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.

-          Hát ha nem báják, én mégicsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.

-          Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.

-          Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?

-          Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.

-          Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.

Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.

-          Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.

-          Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.

-          Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.

-          Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.

-          Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?

-          Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.

-          És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.

-          Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.

-          Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.

-          Én egy krémest szeretnék.

-          Egy fánkot kérek köszönöm.

-          Én csak egy teát.

-          Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.

-          Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.

-          Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.

Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.

 

Megosztás a facebookon

Van az a pillanat hogy tovább,
hogy el, hogy vissza,
nem tart már meg az ág,
hogy futni előled, majd eléd.
Hogy mosolyogni és sírni kell,
hogy könyörögni és alázni,
nem a te nevet gyalázni,
csak a tetteit, a két kezed,
mivel simogattál, megütöttél,
felhúztál és ellöktél.

Van az a pillanat hogy ki az,
hogy én vagyok, hogy te,
nélküled vagy veled,
hogy melletted s nem utánad,
hogy remegni és sírni kell.
Hogy erősnek és büszkének,
nem gyengének,
s hogy maradni kell,
mert elfutni már nem lehet.

Megosztás a facebookon

Néztem a villamost, ahogy elsuhan az üvegablak előtt, majd lehunytam a szememet, és élveztem a gondolatát, annak, ahogy a szabadsággal együtt száguldok több száz kilométeres sebességgel, s akár a villamos, senki nem állhat az utamba.

Néha egyszerűbben megy, néha nehezebben, de mindig elérjük azt, hogy szebbek legyenek a napjaink. Mert minden perccel erősebbek leszünk. Néha meggyengülünk, leülünk az út szélén, s kívülről figyeljük, hogy megy el mellettünk az élet és a múló idő. Máskor egyszerűen szenvedélyesen belevetjük magunkat a hömpölygő áradatba, ami maga az élet.

Megosztás a facebookon

Amikor Ray először beült a kényelmes, barna bőrfotelbe még nem is tudta igazán ki is a vele szemben ülő ember. A „Helyezkedj csak el kényelmesen!” felszólítás után fészkelődni kezdett és lassan megtalálta a maga helyét a fotelben, ami hozzá képest igen csak nagy volt, szinte a karját is alig érte fel, csak ha megemelkedett kissé, mert ő maga is úgy akart tenni, mint a felnőttek.

Hallotta már korábban, hogy valaki pszichológushoz jár, de nem értette miért kellett neki idejönni, és hogy milyen kapcsolata fog majd kialakulni ezzel az ismeretlen, kissé szakállas, vastag keretes szemüveget viselő emberrel, aki látszatra nagyon komolyan veszi magát. Arra gondolt, hogy csak a felnőttek járnak pszichológushoz, így hát ő maga is igyekezett felnőttesen, kiegyenesedve elhelyezkedni a barna bőrfotelben, amibe mégis kényelmesen süppedt bele most már. Az arcára nagyon komoly, megfontolt arckifejezést erőltetett, amitől az embernek vagy mosolyogni támadt kedve, vagy megrémült ettől a tettetett felnőtt modorosságtól. Szinte az élet komikuma volt, ahogy egy kisgyerek kifigurázta az arckifejezésével a mindennapi élet apró dolgai miatt is aggodalmaskodó, összeszaladt szemöldökű, mogorva csontvázembereit a világnak, kik talán már a mosoly gondolatáról is megfeledkez1tek, s az emlékezetükben sem tudták felidézni mikor látták azt viszont egy tükörben, vagy őszintén a fényképeken.

Ray összeráncolta éppen csak szálakban jelentkező világosszőke szemöldökét és így figyelte ezt az ismeretlen embert, akin már egyértelműen látszott, vagy a barátja lesz vagy az ellensége. Hiszen nem is lehet máshogy, gyermekkorban ez a két véglet létezik.

-          Kényelmesen ülsz? – kérdezte a pszichológus.

-          Nagyon is, köszönöm – mondta Ray illedelmesen s közben azon gondolkodott, hogy az édesapja miket   szokott mondani, s próbálta utánozni udvariaskodását.

-          Szóval Ray, mesélsz nekem? Milyen az óvoda?

-          Nem szeretem az óvodát. De anya azt mondta járnom kell, különben sosem fogok felnőni.

-          És te szeretnél felnőni?

-          Igen, szeretnék. A felnőtteknek minden jobban megy. Az én anyukám tud cipőt kötni is, ha felnövök én is fogok tudni.

A pszichológus elmosolyodott, ami nem kerülte el Ray figyelmét, s válaszul összehúzta újra apró kis szemöldökét, majd jobbnak látta nem megkérdezni a mosoly okát.

-          És milyen pszichológusnak lenni? – kérdezett vissza érdeklődve.

-          Tudod, nagyon érdekes. Szerinted mi az én munkám?

-          Nem tudom, meghallgatsz mindenkit, és ők ettől boldogok lesznek, és meggyógyulnak.

-          Igen, valami ilyesmit csinálok.

-          De én nem vagyok boldogabb, hogy beszélgetünk, nem változott semmi. Sőt igazából beteg sem vagyok, hogy meggyógyíthass.

-          Mert te boldog vagy? Szerinted mi a boldogság?

-          Szerintem a boldogság a szeretet. - válaszolta Ray olyan meggyőződéssel, és határozott tekintettel, ahogy csak egy gyerek tudja.

Rémisztő volt mennyi felnőttséget sugárzó, mélyről jövő fény táncolt a pupillái körül, egészen a lelkéből törve a felszínre. Apró szívében szentül hitte, hogy a szeretet maga a boldogság, s nem kell semmi a világban, csak, hogy szeressünk s szerethessenek. Csak egy gyermek láthatja ilyen balga módon és mégis ennyire tisztán a világot, mert hiszen minden alapja az emberi kapcsolat és az érzések. Egy érzelmek által irányított vak világban élünk.

-          És mi újság az álmokkal? Álmodban is boldog vagy?

-          Anya mesélt neked.

-          Nekem? Ugyan miről?

-          Tudom, hogy mesélte, hogy néha rosszat álmodok.

-          Mégis miket szoktál álmodni?

-          Azt, hogy rám szakad az ég.

-          Hogy rád szakad az ég? Úgy, mint, amikor vihar van, dörög az ég és villámlik?

-          Nem. Ott vannak fent a bolygók, és szépen lassan leereszkednek, majd rám szakad az ég, és belém költöznek a csillagok.

-          Beléd költöznek? Hogyan?

-          Szép lassan leereszkednek. Először csak egy csillagom volt, beült a szívem mellé. Néha érzem, hogy ott van, mintha kifelé fénylene. Nevet is adtam neki: Herold.

-          Szóval nevet adtál neki. Miért éppen Herold lett?

-          Mert úgy éreztem, ez a neve.

-          Mit érzel, amikor tudod, hogy ott van?

-          Te is azt gondolod buta vagyok...

-          Nem gondolom, hogy buta vagy, mesélj még nekem erről.

-          Néha tudom, hogy nem csak álmodom, hanem a csillagok ott vannak körülöttem. Szoktam beszélgetni az angyalokkal is. Megszámoltam, már 43-szor álmodtam velük. Mert tudod, már tudok számolni is. Anya megtanított.

-          Nagyon ügyes fiú vagy. Elmeséled nekem miket álmodsz még velük?

-          Csak beszélgetünk. Elmondták, hogy honnan jöttem. Elmondták, hogy az égben mind együtt éltünk, s nekem itt kell lennem, mert anyának szüksége van rám.

-          Miért gondolod, hogy anyukádnak szüksége van rád?

-          Mert ha nem lennék nem tudná mi az a boldogság.

-          Gondolod nem tudná mi a szeretet? Mert azt mondtad a boldogság a szeretet.

-          Igen.

Nagyot sóhajtott majd fészkelődni kezdett, és kitekintett a nagy üvegablakon. Látszott, hogy valami eltereli a figyelmét. Megragadt a tekintete egy madáron, ahogy ül a fán, és nézelődik. Hosszú percekig nézte, s a szempillái meg se rebbentek, majd amikor elrepült felragyogott még jobban a szeme, s megremegtek a hosszú pillái is, s újra visszatért a szobába minden egyes gondolatával együtt. Halványan mosolygott magában, mint amikor az ember felidéz valami szépet, s szinte beleborzong az egész teste, mert újra rátört egy érzés, amit nem a pillanatban él meg, de a sejtjei is emlékeznek rá milyen volt. A pszichológus közben lejegyzett pár sort, s hagyott egy kis időt Raynek, hogy nézelődjön a szobában, körbefuttassa tekintetét a kopott zöld falon, és a bonyolult pszichológiai fogalmakról elnevezett könyveken. Elnézte őt bámészkodás közben s okos fiúnak tartotta, akinek élénk a fantáziája, de semmiképpen sem tartotta betegnek.

-          Tudod, korábban mi is ott repültünk fenn az égben.-kezdett neki Ray, amikor megunta a hallgatást.

-          Mi ketten?- kérdezte a pszichológus.

-          Nem, hanem mindannyian. Ott lebegtünk és ugrándoztunk a fuvallattal, mígnem kiválasztottak, s egyszerre voltunk boldogok és szomorúak. Ma is emlékszem a csillagra, ahonnan jöttem, és arra, hogy Heroldnak hívták. Ma is emlékszem rá milyen érzés a fényességben élni, milyen érzés megfürdeni a sötétségben, s élvezni a mindenséget. Tudom, hogy anya azt gondolja képzelődök, tudom, hogy aggódik miattam, de ilyenkor amikor azt álmodom, hogy rám szakad az ég, csak emlékezek...

A pszichológust meglepték a kisfiú szavai, s az, hogy egy óvodás ilyen tisztán lát, s ilyen felnőttesen fogalmaz s emléknek hisz valamit, amit elképzelt. „Talán minden csak idő kérdése, hiszen más gyermek is járt már itt hasonló panasszal, kinövi ő is, mint az összes többi gyerek”- gondolta a pszichológus, s legyintett, ahogyan a felnőttek szoktak, majd hagyta, hogy Ray lelke is éppen úgy elfelejtse honnan érkezett, ahogy minden gyermek, amikor elindul a felnőtté válás útján, s megfertőzi az emberi élet.

Megosztás a facebookon

 

Az emberi kapcsolatok olyan gyorsan átalakulnak, hogy észre sem vesszük, valaki tegnap még a barátunk volt, ma pedig már ellenünk dolgozik. Talán az idő az, ami mindent megváltoztat, talán csak a sors akarata, de egy biztos, a bizalom nagyon törékeny dolog, mint egy hógömb. Csak annak szabad odaadnunk, aki nem fogja összetörni. De mégis, milyen különös dolog, hogy sosem tudhatjuk biztosan ki vágja majd földhöz ez a gömböt, mert megtetszett neki odabent a kicsiny ház és a hópelyhek, s leküzdhetetlen vágyat érez, hogy kiszabadítsa őket.

 

Van, hogy elszigetelődni mindentől a legfontosabb dolog. Időnként nagyobb szükségünk van saját szeretetünkre, mint bárki máséra a világon. S ha végre képesek vagyunk őszintén magunkra mosolyogni, máris látjuk, hogy a világ egy jobb hely lett. De addig, amíg ide eljutunk, nagyon hosszú utat kell megtennünk, van aki talán sosem érkezik meg... de mindannyiunknak meg kell próbálnunk minden egyes nap, minden egyes percében.

 

Megosztás a facebookon